A magyarországi ortodoxia elrablása: Történeti, halachikus és szellemi elemzés

A magyarországi ortodox zsidó hitközség elrablása és annak szellemi háttere

1. A történeti tények és a jelenlegi helyzet

A zsidó világ egészét, és különösen a magyarországi zsidóságot még mindig a legmélyebb megdöbbenés tartja fogva a magyarországi Chábád tagjai által elkövetett bűn miatt – az ortodox hitközség elrablása miatt. Ez a bűncselekmény a mai napig fennáll és folytatódik, miközben az elkövetők a megbánás legkisebb jelét sem mutatják, sőt, továbbra is nyíltan hencegnek a sikerükkel és „furfangosságukkal”, amellyel sikerült eltulajdonítaniuk a hitközséget. Nemrégiben még a nyilvánosság előtt is ünnepeltek – épp a Szlichot (a megbocsátásért könyörgő imák) első napján! – a Dessewffy utcai zsinagóga elrablását.

A puccs lefolyása és a hatalomátvétel

Egy kis történelem, a lehető legrövidebben: Oirechman Shmuel (akinek a lánytestvére a neológusból lett chábádos Köves Mátéhoz, a magyarországi Chábád vezetőjéhez ment férjhez) rávette az ortodox hitközség elnökét, Deutsch Róbertet, hogy nyissa meg a kapukat az új „tagok” előtt. Deutsch – ostoba módon, a rabbik tilalma és a hitközségi tagok tiltakozása ellenére – beleegyezett abba, hogy virtuálisan, online vegyenek fel új „tagokat” az ortodox hitközség soraiba, akiknek a személyazonosságáról, származásáról és a hitközséghez fűződő bármiféle kapcsolatáról senki sem tudott semmit, és akiknek valójában semmilyen kapcsolatuk nem volt az ortodox hitközséggel. Az egyetlen közös nevező bennük az volt, hogy a Chábád magyarországi vágóhídjának alkalmazottai, amelyet – micsoda meglepetés – maga Oirechman vezet. Ezek a tagok azonnal új „választásokat” hirdettek meg, és a legmélyebb hálátlansággal és színtiszta gonoszsággal eltávolították a őket bejuttató Deutschot, és Keszler Gábort – egy másik neológusból lett chábádost – nevezték ki új „hitközségi elnöknek”, magát Oirechmant pedig „hitközségi titkárnak”, vagy ahogyan ő nevezi magát: a magyarországi zsidó hitközség (!) titkárának.

A gátlástalanság csúcsa: Oirechman Shmuel a Facebookon a „Magyarországi Zsidó Hitközség főtitkáraként” mutatja be magát. Ilyen tisztség nem létezik, hiszen a hazai zsidóság több független felekezetből áll. Ez az elnevezés az ortodoxia elbitorlása utáni újabb arcátlan félrevezetés és tisztségbitorlás.

A rabbinikus döntések figyelmen kívül hagyása és az erőszakos lépések

Nem segítettek a rabbik és a hitközségi tagok könyörgései és kiáltásai, nem segítettek a zsidó világ legtekintélyesebb rabbinikus bíróságainak (Bét Din) ítéletei – élükön a jeruzsálemi Edah HaCharedis rabbinikus testületével –, akik megtiltották ezeket az aljas lépéseket. A Chábád minderre gátlástalanul, gőgösen és kegyetlen szívtelenséggel fittyet hányt, miközben gúnyolta és megvetette a hitközségi tagok könyörgését. Mindeközben feljelentéseket tettek, börtönbe juttattak embereket, megfosztottak zsidókat a megélhetésüktől, rendőrséget hívtak a zsinagógába egy idős rabbi eltávolítására (amihez hasonló nem történt a nácik óta, de talán még akkor sem), és még számtalan olyan tettet követtek el, [amelyekre a megadott hivatkozások csak apró példaként szolgálnak], amelyek a legrosszabb népek cselekedeteivel vetekszenek. És a lopás azóta is folyamatosan tart: a hitközség vagyonával kényük-kedvük szerint gazdálkodnak, miközben továbbra is üldözik az eredeti hitközségi tagokat.

A tolvaj, aki az utcára dobta a ház urát: A Chábád által kifosztott és az utcára taszított hitközségi tagok a lezárt Kazinczy utcai zsinagóga ajtajánál kénytelenek imádkozni

Ez egyszerűen hihetetlen. Olyan emberekről van szó, akik külsőre vallásos, tórakövető zsidóknak tűnnek. Akkor hogyan lehetséges ez? Honnan ered ez a gonoszság? Gőgösen nevetnek, vagy tudomást sem vesznek róla, nem érdekli őket. Azt gondolják magukban: „Néhány ember tiltakozott egy kicsit, volt egy kis hűhó, de a végén a miénk maradtak az épületek, a hitközség a mi kezünkben van, és ez a lényeg.” Így gondolkodnak, de ebben is tévednek, és a számításuk teljesen hibás.

---

2. Vallási és halachikus megalapozás a tiltakozáshoz

Mielőtt folytatnánk annak elmagyarázását, hogy miért hibás a számításuk, tegyünk egy rövid előzetes megjegyzést:

Jelenleg a Bűnbánat Tíz Napjában (Aseret Jémej Tesuvá – az újév és a engesztelés napja közötti időszakban) vagyunk, és egyesek úgy gondolhatják, hogy talán nem ez a megfelelő időpont ilyen témákkal foglalkozni. Az igazság az, hogy mindig lehet okot találni arra, miért nem alkalmas az idő. De talán éppen ellenkezőleg: most, a bűnbánat idején van egy a tízezerhez az esély arra, hogy a Chábád emberei megtérnek – bár úgy tűnik, róluk mondták a bölcsek, hogy még a pokol kapujában sem térnek meg. Bárhogy is legyen, hozunk néhány vallási forrást annak bizonyítására, hogy ez kifejezett kötelesség (micva), és éppen most van itt a legalkalmasabb idő. Különösen azért, mert e cikk középpontjában azok a gondolatok állnak, amelyeket a 5784-es év (2023 ősz) Bűnbánó Napjaiban tettek közzé, így most van itt az ideje a felidézésüknek.

A források és rabbinikus tanítások

Íme a források:

Először is idézzük Jiszraél Méir HaKóhén rabbi, a „Chaféc Chájim” (a nyelvi tisztaságról és a pletyka tilalmáról szóló alapmű szerzője) szavait, aki rendkívüli óvatosságáról volt ismert a rágalmazási tilalmak terén. Így ír (Béur Halácha, Orach Chájim 1. fejezet):

„Ha olyan helyen áll az ember, ahol az Isten törvényével szembeforduló eretnekek vannak, akik különféle városi szabályzatokat akarnak hozni, és ezáltal eltérítik a népet Isten akaratától, és ő békével próbálkozott, de nem hallgattak a szavára – ilyen esetben a Bét Jószéf (a Shulchan Aruch szerzője) egyáltalán nem tiltotta meg a fellépést, sőt: kötelesség (micva) gyűlölni őket, viszálykodni velük és meghiúsítani a terveiket, amivel csak lehet. És Dávid király is így szólt: ’Vajon ne gyűlöljem-e a téged gyűlölőket, Ó Uram, és ne küzdjek-e a ellened lázadókkal? A legteljesebb gyűlölettel gyűlölöm őket!’” – eddig a Cháféc Chájim szavai.

Jiszraél Méir HaKóhén rabbi, a „Chaféc Chájim”

Hasonlóképpen köztudott, és számos forrás tanúsítja, hogy Jóél Teitelbaum rabbi (a szatmári rebbe, a második világháború utáni ortodoxia újjáépítője) arra ösztönözte követőit, hogy éppen a Bűnbánat Tíz Napjában tartsanak tüntetéseket a cionista intézkedések ellen (például a katonai sorozás, a sírok feltárása és meggyalázása, a boncolások stb. miatt), és azt mondta, hogy sőt, ez egy hatalmas érdem Jóm Kipur előtt, hogy nyilvánosan harcoljunk a gonoszok ellen, és nyilvánosságra hozzuk a gaztetteiket.

Ugyanígy a Talmud (Jomá traktátus, 86b oldal), amely a bűnbánat kérdéseivel foglalkozik, kijelenti: „Nyilvánosságra kell hozni a képmutatókat Isten nevének meggyalázása (Chilul Hasem) miatt.” Rási (a legfőbb talmudi kommentátor) így magyarázza:

„Nyilvánosságra kell hozni a képmutatókat – akik gonoszak, de igaznak mutatják magukat. Ha valaki ismeri a tetteiket, kötelesség nyilvánosságra hoznia őket Isten nevének meggyalázása miatt, nehogy az emberek tanuljanak a tetteikből, azt gondolva róluk, hogy igazak. És azért is, mert amikor utoléri őket a csapás, az emberek azt mondanák: mire szolgált az ő érdemük?”

Íme, kifejezett kötelesség nyilvánosságra hozni azokat a gonoszokat, akik igaznak mutatják magukat. És mondhatjuk, hogy nem véletlenül találhatók ezek a szavak éppen a bűnbánat útjairól szóló talmudi fejezet közepén, hanem azért, hogy megtanítsák nekünk: nagy kötelesség ez, és talán éppen a bűnbánat napjaiban a leginkább.

---

3. Miért hibás a tolvajok számítása?

Most pedig térjünk vissza annak elmagyarázására, hogy miért ferde és torz a tolvajok számítása, miszerint: „Aztán kiabáltak egy kicsit, de végül a hitközség és az épületek a mi kezünkben vannak, hosszú távon mi győztünk” – azon túlmenően, hogy maga a bűncselekmény ellenkezik a Tórával és az emberség minden szikrájával:

A túlvilági felelősség és az örökkévalóság mérlege

Először is, mert egy zsidó ember tudja és hiszi, hogy van Eljövendő Világ. Ez a földi világ csak egy előszoba, de az a világ örökké tart, és ott meg kell majd fizetniük a bűneikért. Lehetséges, hogy azt gondolják: a vezetőjük iránti vak hitük megmenti őket az Ítélet Napján – ha egyáltalán hisznek az Ítélet Napjában. De ebben is tévednek, sőt ellenkezőleg: a hamis vezetőhöz való ragaszkodás és az ő nevének megdicsőítése csak újabb bűnt ad a bűneikhez. Sőt, úgy tűnik, ez a hamis hit maga a forrása minden bűnüknek.

Lehet, hogy nem tudatosítják, de már bevonultak a történelembe mint rabló, hitközségrabló bűnözők. A magyarországi eset – amely csatlakozik a Chábád történetének számos más, zsidó hitközségek elleni akciójához – vérrel van be vésve a zsidó történelemkönyvekbe, és nemzedékeken át tanítani fogják. Volt elég szektás mozgalom a zsidó nép történetében, amelyek üldöztek, kifosztottak és raboltak, és a földi világ fogalmai szerint felülkerekedtek. „Didan Ntzach” („Miénk a győzelem!”) – hencegtek és fitogtatták erejüket. Egyik szektájuk, amely egy bizonyos „rabbival” kezdődött, annyira sikeres lett, hogy milliárdok imádják világszerte azt, aki az élén állt. De ezek a szekták rövid távon gondolkodnak, és elfelejtik, hogy létezik hosszú táv is. Hosszú távon, a nemzedékek számvetésében, és még inkább az örökkévalóság mérlegén, egész Izrael népe pontosan tudja, ki az igaz (Cádik) és ki a gonosz (Rasa), ki az üldöző és ki az üldözött. És a Chábád határozottan elfoglalt egy helyet – nem az elismerés helyét – a gonoszok és az üldözők soraiban, nemzedékekre és örökre. (Lásd Hamburger rabbi szavait és az azokra tett megjegyzéseinket a lenti jegyzetben).

A közvélemény és a jövőbeli következmények

És még a történelem előtt, mielőtt a jövő nemzedékeivel foglalkoznánk: már most, a világ minden táján élő zsidók, akik hallottak erről a bűncselekményről – és a dolgok nyilvánvalóak –, úgy tekintenek a Chábádra, amik valójában: aljas bűnözőkként. A magyarországi zsidóság hallgatag többsége is döbbenettel és borzalommal tekint a Chábádra, és a zsidók ellenségeit látja bennük.

A legrosszabb misszionáriusok módjára továbbra is próbálják hálójukba csalni a lelkeket különféle eszközökkel – pénzzel, látszólagos státusszal és egyéb előnyökkel. Különösen a még befolyásolható, éretlen fiatalokat tévesztik meg aljas mézesmadzaggal, akik tévesen azt hiszik, ez az igazi zsidóság, bár jelentős részük a felismerés után azonnal elhagyja őket. Bár minden eszközt legitimnek tartanak az újabb lelkek becserkészésére, szerencsére nem sok sikerrel járnak.

Ezenkívül nem tudhatjuk, mit hoz a jövő – akár a közeli jövőben, akár néhány év múlva. Egyáltalán: a szerencse forgandó, semmi sem tart örökké a világban.

Talán azt gondolják, hogy ha még több álrabbit importálnak Crown Heightsból (a Chábád New York-i központjából) és még több zsinagógát lopnak el, az biztosítja számukra az örökkévalóságot? Tévednek. Az örökkévalóság az Igazság. Az igazság maga az örökkévalóság – az igazságtól, a becsülettől és az tisztességtől pedig ők nagyon messze vannak.

És a világ nem gazdátlan! Biztosak vagyunk benne és hisszük, hogy a Chátám Szófer, fiai és szent tanítványai – azok a félelmetes óriások, akik szívük vérével és önfeláldozásukkal alapították meg az ortodox hitközséget – nem fognak hallgatni fent az Égben. Voltak történetek olyanokról, akik bántalmazták az ortodoxiát, és nagyon rossz véget értek – természetesen az Ég büntetéséből. És már elkezdtük látni, mi történik Oirechmannal: agyvérzés, balesetek, elmenekülés Magyarországról. És ez még nem is a kezdete annak, ami rá és a szent hitközség lerombolásában részt vevő összes társára vár. Isten segítségével hamarosan saját szemünkkel láthatjuk az igazságtételt itt, ebben a világban – nem beszélve a Túlvilágról, ahol a bűnbánatot nem tartókra az igazi büntetés vár.

A generációs folytonosság és a nevelés csődje

És még egy fontos szempont: A zsidóságban az egyik legfőbb alapelv, ha nem A legfőbb, a nemzedékek folytatása. A Szent, Áldott Ő, Ábrahám ősatyánkkal büszkélkedik: „Mert kiválasztottam őt, hogy megparancsolja fiainak... hogy őrizzék az Úr útját, igazságot és jogot cselekedve.” Számos parancsolatot kaptunk a gyermekek és a jövő nemzedékek nevelésére, naponta kétszer mondjuk: „és vésd ezeket gyermekeid fejébe”, és így tovább. És egyszerűen lehetetlen, teljesen elképzelhetetlen nemzedékeket folytatni, generációkat felnevelni egy olyan úton, amely hazugságra és csalásra épül! Azok a gyermekek, akik tudomást szereznek szüleik bűneiről, vagy még rosszabb bűnözőkké válnak, vagy – ha maradt bennük némi alapvető igazságérzet – elhagyják az egészet. Így ez az egész egy biztos recept az önmegsemmisülésre.

És talán éppen ezért keres a Chábád folyamatosan új lelkeket, amelyeket becserkészhet, hogy pótolja a távozók hiányát... De ez nem fog segíteni. Ahogy a népi mondás tartja: Átverhetsz minden embert egy kis ideig, vagy néhány embert hosszabb ideig, de nem verhetsz át mindenkit minden időben. A hazugság kiderül, a hazugságnak rövid a lába (ahogy Jóél Teitelbaum rabbi mondta a lubavicsi vezetőről: „Nemcsak hogy minden ügye hazugság, hanem ő maga a megtestesült hazugság” – amint az a ’Hoj Rojj Jisroel’ הוי רועי ישראל című iratban olvasható). A zsidóság, az igazság nem egy vagy két nap alatt méretik meg. Ez generációk próbatétele, amelyben csak akkor lehet sikert elérni, ha a kijelölt úton járunk: „Menj csak a nyáj nyomdokain” – és ez az örökkévalóság. Ebben a vizsgában a Chábád nem fog megbukni: már megbukott.

Teitelbaum rabbi szavai a Chábád „vezéréről”:

„Nemcsak hogy minden ügye hazugság, hanem ő maga a megtestesült hazugság.”

(Forrás: „Hoj Rojj Jisroel”, Brooklyn, New York, 5740/1980)

Nekünk nem marad más hátra, mint hogy eltávolodjunk tőlük, ha meg akarjuk óvni lelkünket, testünket és vagyonunkat; figyelmeztessünk másokat velük kapcsolatban, és harcoljunk e gonoszok ellen képességeink szerint. Isten pedig tegye azt, ami jó az Ő szemében.

---

4. Nyílt felhívás (5784 Bűnbánó Napjai)

Az alábbiakban azokat a szavakat közöljük, amelyeket Magyarországon és a világban terjesztettek (email-listákon, budapesti zsinagógákban stb. A szöveg megjelent a „Chazusz Kasah” חזות קשה című átfogó füzet 9. fejezetében is, amely a hitközség elrablásának teljes történetét feldolgozó könyv alapköve) a 5784-es év (2023 ősz) Bűnbánó Napjaiban. Újra közreadjuk őket, mert fájdalom, de még mindig nagyon is aktuálisak:

Megbocsátás? Bocsánat? Kiengesztelődés?

Jóm Kipur (az Engesztelés Napja) előtt állunk – azon nap előtt, amelyre minden zsidó ember bűnbánattal, megbánással és a jövőre tett jó elhatározásokkal készül. Szeretnénk megkérdezni a magyarországi Chábád embereit – Oberlandert, Kövest, Oirechmant, Keszlert és minden segítőjüket és támogatójukat:

Bölcseink azt mondják, hogy az ember és embertársa közötti bűnökre a Jóm Kipur nem hoz kiengesztelődést mindaddig, amíg az elkövető nem engeszteli ki a társát. A rablásért nincs megbocsátás mindaddig, amíg a rabló vissza nem adja az elrabolt javakat. Isten nevének meggyalázására (Chilul Hasem) pedig még a Jóm Kipur sem nyújt bocsánatot –

Nos, hogyan fogtok állni Jóm Kipurkor az elrablott és ellopott zsinagógákban, és hogyan fogjátok mondani a gyónás szavait:

A bűnért, amelyet elkövetünk Ellened tudva és csalással!

A bűnért, amelyet elkövetünk Ellened embertársunk megtévesztésével!

A bűnért, amelyet elkövetünk Ellened Isten nevének meggyalázásával!

A bűnért, amelyet elkövetünk Ellened tagadással és hazugsággal!

A bűnért, amelyet elkövetünk Ellened erőszakos vagyoni eltulajdonítással!

Vajon halljátok-e, mi hagyja el a szátokat? Vajon hisztek-e abban, amit mondtok?

A Neilá (a Jóm Kipur záró imája) legszentebb pillanataiban így könyörgünk: *„Abból a célból, hogy felhagyjunk kezünk erőszakosságával”* – vajon felhagytok-e a kezetekben lévő rablással?

Vajon van-e bocsánat az ortodox hitközség elrablására, amely híressé vált az egész világon és a nem-zsidók körében is, és Isten nevének szörnyű meggyalázását okozza – ha nem tesztek nyilvános, teljes jóvátevést?

És ha nem tértek meg, vajon nem ez-e a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy nem hisztek a Jóm Kipurban – abban a napban, amelytől még a legeltávolodottabb zsidó is retteg?

Ha őszinték vagytok, és hisztek Istenben, a Tórában és a Jóm Kipurban, azonnal teljesítsétek a parancsot: „És adja vissza a rablott holmit, amit elrabolt!”

– Budapesti vallásos zsidók –

---

5. A vallási álszentség és a jogi tilalmak megszegése

Ezek voltak az akkor közzétett szavak. Megjegyzendő, hogy azokban a napokban, a szöveg megjelenése után, a magyarországi zsidóság megdöbbent, látva, hogy Oberlander, Köves és más elkövetők „Kaparot” szertartást (a bűnök szimbolikus átruházását egy kakasra Jóm Kipur előtt) végeztek az elrablott Kazinczy utcai zsinagógában. Ami – ha nem lenne felháborító és szomorú – nevetséges lenne: Káparot szertartás rablás közepette? Sőt, ezt lefényképezni, terjeszteni és ezzel büszkélkedni? Olyan gondolkodásbeli torzulás ez, amire csak egy hamis szekta és hamis vezető követői, a hazugság, rablás és lopás elkövetői képesek. Sajnos azóta is folytatják ezt a bűnös „hagyományt”.

Rabló és "rabbi": Oberlander, Köves, Oirechman és Keszler – kaparot a Kazinczy utcai elrabolt zsinagóga zsákmánya felett.

Ez abszurdum: A Shulchan Aruch 605. fejezetében az áll, hogy a Káparot-kakasok belső szerveit a tetőkre dobják, hogy ne élvezzék az azokban lévő esetleges lopott ételt, mert gyakori, hogy lopott gabonát esznek. A 606. fejezetben a döntvényhozók újra és újra hangsúlyozzák, mennyire óvatosnak kell lenni, és meg kell térni a rablásból, mert a rablás bűne vádol legelőször az Égben. Azt is tudjuk, hogy a Vízözön nemzedéke számos súlyos bűnt követett el, és mindezek ellenére az ítéletük csak a rablás miatt pecsételődött meg. A Talmudban (Szanhedrin 113a) a bálványimádó város lakóiról és a gonosztevőkről azt mondják, hogy az ilyen rablók és gonoszok elpusztulásával fordul el az Isten haragja a világról.

De a Chábádban – amely egy új vallás minden jegyét magán hordozza – úgy látszik, nem ismerik sem a Talmudot, sem a Shulchan Aruchot. Minden fegyvertényüket és bűnüket éppen a szent napok küszöbén, Elul havában követik el: A Józsika utcai zsinagógát 5783 eluljában (2023) rabolták el; a Dessewffy utcai zsinagógát a Szlichot első napján, 5786-ban (2026)!

És ugyancsak most, 5786 elul havában tetézték ezt a szellemi árulást: Keszler Gábor az elrablott Wesselényi utcai iskolában azzal dicsekedett, hogy cionista nagykövet lépett a falak közé, miközben Jeruzsálemben aláírták a cionista kiáltványt a MAOIH nevében. Ez a Chaszam Szofer örökségének és az 1904-es rabbinikus tilalmaknak a legfájóbb meggyalázása – hiszen akkoriban Magyarország minden רabbija egyhangúlag kiállt a Mizrachi (a vallásos cionizmus) ellen; ám a régi vallásos cionisták is fényévekre jártak a mai Chábád-bűnözők szintjétől, akik nemcsak rabolnak, hanem a közösség lényegét is a visszájára fordítják – mindezt éppen a számvetés és a könyörület havában.

A múlt tiltása a mai rablók ellen: Részlet a magyarországi rabbik 1904-es (5664) Mizrachi-ellenes tiltakozásából a Tel Talpijot folyóiratból. Az aláírók között szerepel Jaakov Kappel Reich is, a budapesti ortodox hitközség akkori főrabbija, a ma a Chábád által elrabolt Kazinczy utcai zsinagóga egykori vezetője.

És mintha ez nem lenne elég, az 5787-es újév küszöbén a magyar sajtó címlapjait elárasztja az újabb óriási Chilul Hashem – azaz a Mindenható nevének durva, nyilvános meggyalázása: a 24.hu tényfeltáró cikke leleplezi, hogyan rabolták el a mosonmagyaróvári "yeshiva" épületét, ahol másfél éve egyetlen fillér bérleti díjat sem fizetnek, a tulajdonost fegyveres biztonsági őrökkel fenyegetik és nem engedik be a saját tulajdonába!

Mindezek után a pofátlanság és a képmutatás tetőfokaként – ahogyan azt már mintegy három évvel ezelőtt, a rablási hullámuk tetőfokán készült felvétel is tanúsítja – képernyőre vitték a saját szatírájukat: Szabó György a kamerák előtt szimbolikusan megkorbácsolja Oirechmant a Jóm Kipur előtti Málkot szertartásán. A Shulchan Aruch (607:6) világosan kimondja, hogy a Málkot egyetlen célja az, hogy az ember szívére vegye és elhagyja a kezében lévő bűnöket. Ők viszont már évekkel ezelőtt is a legszentebb hagyományból csináltak visszataszító komédiát, és azóta is gátlástalanul folytatják a rablást, az erőszakot és a hazugságot!

Nem bűnbánat ez, hanem nyers cinizmus: a szimbolikus ostorcsapások csak arra szolgálnak, hogy leplessék a mindennapi, gátlástalan valóságot – azt, hogy a köntösük mögött nem a vallás, hanem a puszta zsákmányszerzés áll.

Ez egy más Tóra, egy más vallás: a rablás, a lopás és a hazugság vallása. Az egyetlen magyarázat ezekre a bűnökre az, hogy egy hamis vezetőbe (akit ráadásul Messiásnak tekintenek) vetett vak hitből fakadnak. Ez a hit arra készteti a követőket, hogy hazudjanak, csaljanak, raboljanak és lopjanak, mivel a vezető torz energiája átszáll és teljesen megfertőzi a követőit.

Ismételjük meg: a chábádosok tettei bizonyítják, hogy nem hisznek. Nem hiszik, hogy van Ítélet és van Bíró. Nem hiszik, hogy Újévkor a Szent, Áldott Ő az Ítélet Székén ül, és megítéli az egész világot, beleértve őket is. Nem hisznek a Jóm Kipurban és a tesuvában (bűnbánatban) sem: a Kaparot szertartás és a bocsánatkérés számukra csupán külsőséges színház a kameráknak, miközben magában a jóvá tételben, az elszámolásban és az igazi kiengesztelődésben egyáltalán nem hisznek. Nem hisznek a Tóra figyelmeztetéseiben sem, hogy tilos lopni, rabolni, más zsidóknak fájdalmat okozni és üldözni őket.

És igen, tisztán látjuk, hogy a Chábád módszerénél a cél szentesíti az eszközt. De mi a cél? Miben hisznek valójában? Ez nem világos. Valószínűleg nem csak egy dologban, hanem több dologban egyszerre: a hatalomátvételben és a rablásban, a vagyongyűjtésben, a hamis messiásban, a cionizmusban, a lopásban és rablásban, a szüntelen propagandában – mindebben együtt. Amint említettük, valószínűleg azt gondolják, hogy a vezetőjükbe vetett hitük védettséget biztosít számukra – meglehet, ebben is hisznek. De Istenben és a zsidók Tórájában való hit – az nincs. Az hiányzik belőlük.

Ismételjük meg a fent leírt szavakat:

Nekünk nem marad más hátra, mint hogy eltávolodjunk tőlük, ha meg akarjuk óvni lelkünket, testünket és vagyonunkat; figyelmeztessünk másokat velük kapcsolatban, és harcoljunk e gonoszok ellen képességeink szerint. Isten pedig tegye azt, ami jó az Ő szemében.

---

Melléklet: Történelmi párhuzam a hamis mozgalmakkal és a tévútra futott vezetőkkel

Idézzük itt Binyamin Shlomo Hamburger rabbi szavait a „Hamis messiások és ellenfeleik” című könyvéből, annak egy olyan fejezetéből, amely egy mintegy kétezer évvel ezelőtt fellépett hamis messiásról szól – egy olyan csoportról, amely a zsidóságon belül indult, de az évek során más vallássá vált, amely aztán gyakran könyörtelen kegyetlenséggel üldözte a zsidóságot és a zsidókat. Nem teljes összehasonlítást akarunk tenni, de van itt néhány elgondolkodtató pont, amelyet a szavai után mutatunk be. Íme az ő szavai:

„A keresztények vallási eltávolodása Izrael Tórájától lelki eltávolodást is vont maga után Izrael népétől. A kereszténység az idők során Izrael népének legnagyobb ellenségévé vált, és a zsidó vér folyói, amelyeket a keresztények kiöntöttek kétezer év alatt, meghaladják mindazt, amit más vallások követői elkövettek. Ugyanaz a gondolat, amelyet a keresztény bíró mondott Rabban Gamliel fülébe – miszerint attól a naptól kezdve, hogy Izrael népe kiűzetett földjéről, a keresztény tanítás élvez elsőbbséget –, különféle formákban a keresztények egyik központi motívumává vált, amellyel a zsidók üldözését igazolták. Nemzedékeken át ’a szektások a száműzetésünk hosszával csúfoltak minket, mondván: az egyiptomi száműzetés 400 évig tartott, a babiloni száműzetés 70 évig, és ez a száműzetés miért tart ilyen sokáig?... Azt mondják a szektások: a száműzetésetek hossza csak azért van, mert nem hisztek Jézus tanításában.’

Ahelyett, hogy megváltást hozott volna a zsidóknak, a keresztény hamis messiás aljas rágalmakat, kiűzetéseket, nyomasztó korlátozásokat, szent könyvek elégetését, hitehagyásra kényszerítést és megsemmisítést hozott Izrael népére. A kereszténység, amely azzal hitegette magát, hogy szeretetet és irgalmat hoz a szenvedő világba, rendszerszerűen a saját emelkedett frazismusaival ellentétesen cselekedett”.

– eddig Hamburger rabbi szavai.

„Hamis messiások és ellenfeleik”

Elgondolkodtató tanulságok a jelenre nézve

Nem állítjuk párhuzamba a kereszténység későbbi pogromjait és vérontásait a Chábáddal – hiszen hál’ Istennek nem hallottunk tőlük tényleges vérontásról, és reméljük, hogy soha nem is jutunk el idáig. De van itt egy mélyen elgondolkodtató pont:

Semmi sem történik egyetlen nap alatt. A kereszténység sem vált egyik napról a másikra egy tévhitben élő zsidó csoportból egy másik vallássá, amely a saját gyökereit és az anyavallást kezdi üldözni. A mai Chábád a maga jelenlegi formájában még csak néhány évtizedes múltra tekint vissza, de a folyamat iránya félelmetesen hasonló:

Lehetséges-e, hogy a vezetőhöz való vak ragaszkodás, az abban való hit, hogy ő az, aki elhozza az örömhírt – más szóval a „Messiás” –, az a heves vágy, hogy mindenki elismerje őt... lehetséges-e, hogy ez a ragaszkodás olyan eszközök használatához vezet, amelyek nem tisztességesek sem Isten, sem ember előtt, abból az önigazoló meggyőződésből fakadóan, hogy a legfőbb cél – miszerint mindenki ismerje el a legfőbb Messiást – mindenek felett áll?

És ha ez az elismerés nem önként történik, lehetséges-e, hogy a hívők arra a következtetésre jutnak: "segíteni" kell az embereket – ilyen vagy olyan módokon –, hogy eljussanak erre az elismerésre?

Vajon az a hit, hogy a vezető az Egyetlen és Kizárólagos, nem vezet-e ahhoz a felfogáshoz, hogy mindenkinek segíteni kell ezt elismerni, és minden lehetséges eszközt fel kell használni arra, hogy eltöröljék – legalábbis ahol ez lehetséges – azok létezését, akik megtagadják ennek elfogadását?

Vajon egy zsidó hitközség elrablásának esete, a fényes nappal elkövetett rablás (valójában zsidó hitközségek többes számban történő elrablásáról van szó, mert a mi magyarországi esetünk nem az egyetlen és nem az első, ahol a Chábád ilyen vagy olyan eszközökhöz folyamodott), a nem-zsidó hatalommal való kapcsolatok kihasználása, az imádkozók utcára dobása, feljelentések, a megélhetés elvétele, a zsidókkal való kegyetlenkedés, a végtelen hazugságok és csalások – vajon ez nem cseng-e egybe egy olyan vallással, ahol minden eszköz szent a cél érdekében, hogy mások elismerjék az ő messiásukat, és megsemmisítsék azokat, akik nem hajlandók elismerni őt?

A zsidó az utcán, a méltóság a szemétben: Így néz ki, amikor egy hamis messiásért küzdő szekta utcára dobja a hívőket, bezárja a zsinagógákat, és pontról pontra a történelmi erőszak útjára lép – megismételve a múlt legsötétebb módszereit.

Igaz, hogy tényleges vérontással még nem találkoztunk itt, hál’ Istennek – bár a legfrissebb sajtóhírek szerint a tulajdonosra fogott pisztolyok és az erőszakos fenyegetések már a fizikai agresszió határát súrolják –, de vajon a lelki és szellemi vérontás nem rosszabb-e bizonyos szempontból? És biztosak lehetünk-e abban, hogy egy ilyen út nem vezet-e a jövőben fizikai értelemben vett vérontáshoz is azok ellen, akik megtagadják az új Messiás fennhatóságának elfogadását?

A jövő megadja a választ.